Rettenthetetlen - Firkin

Hullámzott az árpatábla, ott várt rám szerelmem,
Két szerelem harca dúlt háborgó szívemben:
Egyik feléje, másik pedig Írhon felé hajla,
Miközben lágyan fújt a szél, és hullámzott az árpa.
Nehéz volt kimondanom, mi kettétépett minket,
De nehezebb a lánc, mi rabbá tette népeinket,
Mondtam néki, sziklák közt ér engem már a hajnal,
Árpatábla szegletén, harcostársaimmal.
Csókjaimmal itattam fel eleredő könnyét,
Erdő felől lövés zúzta szét a mező csöndjét.
Puskagolyó fúrta át szép szerelmem szívét,
Árpatáblán karjaim közt kilehelte lelkét.
Vérrel mostam le a vért, dúló csaták dombján
Elhantoltam szerelmem árpatábla sarkán.
Sírja mellett járok olykor, hajnalban vagy éjjel,
A szívem hasad, ha hallom, ahogy az árpa leng a széllel.
Mint a Rettenthetetlen átmegyek a falon,
Mint a golyó, zúdul a vér-folyó,
Nincs oly erő, ki az utamba állna,
És nem akarok élni térden állva,
Akkor inkább meghalok a lábamon,
Mert egy mázsás teher van a vállamon,
És úgy nevezik azt, hogy szabadság,
Mert van a törvény, és van az igazság.
Megölhettek, de nem mentek vele semmire,
Mert százan állnak a helyemre,
S viszik tovább a zászlót!
Azért mondom csak ezt a pár szót,
Hogy nyissátok ki a szívetek,
És ez a jó útra vezet majd benneteket.
Mert én vagyok az utolsó Hegylakó,
S csak egy maradhat, ez a jó, JÓ!